Hello. Olvasd el, mert fontos!

ÚJ BLOG!

Mivel a Fate Is Unpredictable-t befejeztem, hiányzott az írás, így hát egy új blognak estem neki. Örülnék, ha a régi olvasóim, ezt a blogomat is úgy olvasnák ahogy az előzőt. Örülnék, ha lennének véleményezői a blognak! Remélem minél több embert megfog fogni az új történetem! :)

 Link az új bloghoz: 
One Way Or Another

"3 év. 3 év alatt rengeteg dolog történik. De talán egyedül nekünk vagyis inkább a bátyámnak és a bandatársainak fordult fel fenekestül az életünk. Pontosan akkor amikor anyu jelentkezett Harry nevébe az x-faktorba. Ezután az én életem is megváltozott Harryével és a többiekével együtt. Már csak azért is, mert az élete része vagyok a nővéreként. Megváltozott az életem, igaz nem annyira, mint Harryé. Furcsa érzés, hogy ha megmondod a neved, akkor nem azt kérdezik, hogy "Te Des Styles lány vagy?", hanem, hogy "Te Harry Styles testvére vagy? Wow". Furcsa az az érzés, hogy szinte mindig lencse végen vagy. Hogy állandóan figyelnek. Hogy hozzá lehet-e szokni? Nem tudom. Nekem egyelőre nem megy... Viszont az, hogy a bátyámat egy bandába rakták Liam Payne-nel, Louis Tomlinson-nal, Niall Horan-nel és Zayn Malik-kal együtt, talán életem egyik legszebb pontja. Hogy miért is? ..." (folytatásért KATT!)

 !2.ÉVAD!

Már akkor gondolkoztam a második évadon, amikor abbahagytam a blogot. Imádtam ezt a blogot és nevezhetném ezt az első blogomnak. Hiszen ennek lett először sok olvasója. Nagyon a szívemhez nőtt, és szívesen folytatnám tovább. A kérdés az, hogy szeretnétek-e folytatást? Lenne-e olvasóm? Jobb oldalra kifogok rakni egy szavazást, ezzel kapcsolatban.Hamarosan pedig adok egy bővebb leírást a 2.évadról.

Köszöntem a figyelmet! :)

Epilógus

Halihóóó! :D

Hát... Elérkeztünk ide is, a végéhez. Bár azért nem a legvégéhez, mert szeretnék még írni egy pár tényt a szereplőkröl, a blogról, a részekről amik a blogból nem derültek ki. Ilyen Kalauz szerűség (SZJGerek értik pontosan mire gondolok). Valami megható beszédet akartam volna írni a végére, de azt hiszem inkább megkíméllek titeket tőle.

Viszont annyit mindenképpen szeretnék mondani, hogy millió köszönet minden egyes olvasómnak a hasznos véleményeikért, a türelmükért, a látogatásaikért, a megértésükért. Köszönöm, hogy végig hallgatátok amikor panaszkodtam. Nagyon hálás vagyok érte.

És külön szeretném megköszönni  ~ Justagirl. ~ -nek a támogatását. Ha ő nem lenne, valószínűleg be se fejezem a blogot. Tényleg, ha te nem vagy... Csak mindent köszönök, oké? Nagyon szeretlek volt férjecském. (Ugye volt? Vagy még mindig? Ezen soha nem fogok kiigazodni xd) És szeretnék még külön köszönetet mondani : ✿BlueCandyFloss✿ - nak (a másik férjemnek. Jelenlegi, ugye? :"D) Ha hiszi, ha nem, a kommentjeitől azonnal írni akartam, és erőt is adtak ahhoz, hogy folytassam. Sokszor miatta lett hamarabb rész, mint amúgy lett volna. Szóval köszönöm nektek.

És a díjakat is szeretném külön megköszönni. Azokért is nagyon hálás vagyok. A 10.000 megtekintés után az lett volna a meglepi, hogy lesz 2.évad, de mivel ez sajnos nem jött össze, így nem lesz. Legalábbis egyelőre. Fontolgatom, de nem sok esélyt látok rá. Azt hiszem mindent elmondtam, szóval itt a végére egy viszonylag hosszú epilógus:

Izgatottan és kissé idegesen néztem a ruhásszekrényemet, ruhát keresve a díjátadóra. Nem hiszem el, hogy Harry meghívott. HARRY MEGHÍVOTT! ENGEM! Nagyon izgultam, több ok miatt is: első sorban azért, mert Harry-vel EGYÜTT megyek, és akkor biztosan végig együtt leszünk. Aztán a kamerák miatt is. Meg az emberek miatt is. Hány ember lesz ott? Biztosan több száz. 
- Ahh, úristen - dőltem a fejemet fogva az ágyamra. Aztán kopogtak. - Gyere - mondtam, nagyot sóhajtva. Margaret dugta be az ajtón a fejét. Tiszta liszt volt a haja, az arca, mindene
 - Kész lettem az ebéddel - sóhajtott fel. Felkuncogtam és az ebédlőbe sétáltunk. Jó, hogy délután 4-kor ebédelünk.

- Mi a gond? - nézett rám Margaret, mikor már a rántott húst ettem. - Nem örülsz, hogy mész a díjátadóra?
- Épp a díjátadó a baj. Nem tudom, mit húzzak fel, és nagyon izgulok. Biztosan nagyon sokan lesznek. Mi van, ha elesek a kamerák előtt vagy valami?
- Nem fogsz. Harry úgy is melletted lesz.
- Na, Harry meg a másik ok. - sóhajtottam fel - Margaret, én... azt hiszem... szerelmes vagyok... Harrybe - motyogtam, mi közben az arcát figyeltem. Kíváncsi voltam a reakciójára. Az arcán csak egy apró mosoly ült. Semmi meglepettség, vagy mérgesen nézés, vagy értetlenség. Csak egy apró mosoly.
- Tudtam én! - kiáltott fel Simon, vagyis apu, mögülem mire rémülten megfordultam.
- Ne ijesztgess - ráztam a fejem - Amúgy mit is tudtál?
- Hogy szerelmes vagy Harrybe - az arcomról lefagyott a mosoly
- Tudtad?
- Éreztem - vonta meg a vállát mosolyogva - De hisz ez csodálatos. A kislányom és az egyik banda tagja, akit én mentorálhattam összeházasodik – vigyorgott.
- Hogy mit csinálunk? - köptem ki a teát, amit épp abban a pillanatban lötyöltem a számba.
- Nyugi, csak vicceltem - nevetett fel
- Ajánlom is - rázom meg a fejem - Az se biztos, hogy Harry hogyan érez irántam.
- Szerinted mért hívott el a díjátadóra? Mért fizette ki az óvadékot? Mért hozott haza mikor elszöktél, mert Simon nem bízott benned? Szerinted mé... - folytatta volna Margaret, de közbe vágtam.
- Vááárj. Azt mondod Harry cipelt haza mikor az utcán akartam összefagyni? És azt mondod, hogy csak Harry fizette az óvadékot? - lepődtem meg. Ilyen nincs. Harry volt az, aki haza hozott! Megmentette az életem! Valószínűleg halálra fagytam volna. Ezt nem hiszem el. Margaret és Apu is bólintottak. - Úristen. Margaret, segíts ruhát választani! - pattantam fel és a szobámba húztam a meglepődött Margaretet. Aki miután felfogta, hogy mi is történik körülötte, intett, hogy egy pillanat, kiment a szobából és bejött A RUHÁVAL (csupa nagybetűvel). Egy hosszú rózsaszín szatén ruha pánt nélkül.

- Ez tökéletes lenne. De ez nem is az enyém. - ráztam a fejem.
- Már a tied. Rajtam is ez volt mikor először mentem Simonnal díjátadóra 18 évesen. Remélem, neked is szerencsét hoz. - mosolyodott el.
- Köszönöm - ugrottam a nyakába mosolyogva. - Nagyon szépen köszönöm, Margaret. Nagyon szeretlek.
- Én is - húzott magához - Na, menj mosd meg a hajad. Még azt is meg kell csinálnom meg a sminked is, és fél nyolcra már itt is van Harry. - mosolygott.
- Igenis, hölgyem - szalutáltam vigyorogva, és a fürdőbe rohantam hajat mosni.

*** 

Margaret kiengedve hagyta a hajam, csak elölről pár tincset tűzött hátra, miután besütötte a hajam. Sminkem is gyönyörű lett szerintem. Füstös szemeket varázsolt és a számra csak egy kis rózsaszín szájfényt tett. Nagyon tetszett a műve. Mosolyogva lepkékkel a gyomromba léptem ki Harryhez, aki lazán a kocsinak dőlve várt rám.
- Szia - mosolyogtam rá.
- Szia - mosolyodott el - Gyönyörű vagy - nézett végig rajtam mosolyogva.
- Köszönöm - pirultam el és el akartam tűrni a hajam a fülem mögé, mikor rájöttem, hogy hátra van tűzve így csak idétlenül csavargattam az egyik tincsemet.
- Pont olyan, mint te voltál 19 éve - hallottam meg Simon suttogását. Margaret csak szégyenlősen elmosolyodott.
- Á, hello Margaret. Simon. - mosolygott rájuk. Ezek szerint csak most vette észre, hogy kb. 3-4 méterre állnak tőlünk.
- Hello Harry - köszöntek egyszerre
- Vigyázz a lányomra, oké? És amint vége az afterparty-nak azonnal haza hozni, mert bajban leszel kishaver - figyelmeztette apu, mire rámosolyogtam.
- Persze, Simon - bólintott - Mehetünk? - nézett rám.
- Persze - bólintottam, kinyitotta az ajtót és beültem a limuzinba a srácokhoz meg Daniellehez, Eleanorhoz, és... Tinához. Tina mit keres itt? Nem mintha nem örülnék neki, de...
- Tina? - néztem rá mosolyogva felhúzott szemöldökkel.
- Niallt kísérem - mosolyodott el - Nem akart egyedül jönni.
- Így van - bólintott Niall vigyorogva. Az út gyorsan és nevetve telt el. A limuzin a bejárat előtt állt. Harry összekulcsolta az ujjaink. A szívem a torkomba ugrott, és a lepkéim hevesebben vertek. Igazán meghalhatnának már.
 - Ne engedd el a kezem, mert elvisz az embertömeg - súgta a fülembe, aztán a Liam-Danielle, Louis-Eleanor páros után kiszálltunk. A vakuk villogtak, és mindenki érdeklődve nézte a kezünket. Néhol hallottam olyat, hogy: "Ez nem a twitcam-os lány?" "Ez Aurora!" "Gyűlölöm!" Amikor a gyűlölömöt hallottam megremegtem. Ezt Harry is megérezte.
- Ne foglalkozz velük. Danielléket is bántják. De csak féltékenyek. - mondta a fülembe, hogy jól értsem. Éreztem a mentolos leheletét, amitől csillagokat kezdtem látni. Mi ez? Nekem elegek a lepkék! Pár másodpercre becsuktam a szemem aztán kinyitottam. Rögtön jobb volt. - Miért féltékenyek? - néztem rá. Harry kicsit feljebb emelte a kezét.
- Azt hiszik, van köztünk valami - az apró mosoly azonnal eltűnt az arcomról és csak sikítani akartam. OLYAN HÜLYE VAGYOK! Hogy gondolhattam, hogy Harry érez valamit irántam? Egy ilyen kis árva, mint én, mért is érdekelné Harryt? Olyan hülye vagyok! A könnyek megjelentek a szemembe. Hogy lehettem ilyen hülye?
Aurora, maradj erős! Nem sírhatsz! Elrontod Margaret művét! Mély levegőt vettem, kihúztam magam és úgy sétáltam be az épületbe, ahol megint csak vakuk villantak.
- Ott van az asztalunk - nézett hátra Louis és az előttünk lévő az asztalra mutatott, ahova pár perc múlva leültünk. Eleanor felém fordult. Egy mosolyt erőltettem magamra.
- Szóval Simon az édesapád? - mosolygott.
- Igen - bólintottam.
- Akkor Margaret az édesanyád, ugye?
- Öhm, nem - ráztam meg a fejem - Pamela Montgomery az édesanyám. Egy ideig járt Simonnal. Akkor jöttem én. - vontam meg a vállam szégyellősen.
- Értem - mosolygott El. Danielle lábába rúgtam és a fejemmel balra biccentettem. Szerencsére Dani vette az adást.
- Aurora, eljönnél velem mosdóba? - állt fel.
- Persze - bólintottam és a mosdóba sétáltunk.
- Mi a gond? - kérdezte azonnal, miután megállapítottuk: teljesen egyedül vagyunk a mosdóban. Kinyitottam a szám, hogy elmondjam mit mondott Harry, és ez mennyire rosszul esett, de végül becsuktam. Még csak most ismertem meg Danit, nem akarom, hogy azt higgye, hogy csak egy hisztis árva vagyok.
- Semmi - legyintettem
- Ne csináld ezt, Ro! Látom, hogy baj van. Nyugodtan mond el! - mosolyodott el. Gyorsan ki kellett találnom valamit. Azt mondtam, ami először eszembe jutott.
- Csak... - motyogtam - ...rosszul érintett, ahogy azt kiabálták "Gyűlöllek!" - hajtottam le a fejem. Ezzel legalább nem hazudtam. Tényleg így volt. Csak nem ez bántott igazán.
- Nyugi - ölelt meg - Csak féltékenyek. Velem, Eleanorral és Perrievel is ezt művelik. Sőt Tinával is már, pedig Niall és közte tényleg nincs semmi. Jó, lerí Tináról, hogy tetszik neki Niall, de Niall nem érez iránta semmit, csak nem akart egyedül jönni. - pofonként ért a felismerés. Hát ezért hívott engem el Harry is. Éreztem, hogy mindjárt megint könnyezni kezdek, de sikerült visszatartanom. - Na, gyere, menjünk és érezzük jól magunkat! Ne foglalkozz velük! - mosolyodott el Dani és kifele kezdett tolni.
- Köszi - fordultam hátra, mire ő elmosolyodott.
- Nincs mit.

***

A díjátadón az a díj került sorra, amelyen a fiúkat is jelölték, úgyhogy letettem a kólás poharam és erősen szurkoltam nekik. Harry megszorította a kezem.
- Drukkolj - suttogta a fülembe. Most szórakozik velem? Azt mondta, nincs közöttünk semmi, akkor meg mért szorongatja a kezem. Jó, ez csak baráti, de akkor is…
- A legjobb brit fiú bandának járó díj nem másé, mint a - kiabálta be Steve a műsorvezető, mikor kihúztam a kezem Harry szorításából. Ő pedig értetlenül nézett rám - a ONE DIRECTION - kiabálta. Harrynek nem maradt ideje megkérdezni mi a bajom. A színpadra futott a srácokkal.
- Köszönjük srácok! Nélkületek soha nem jutunk volna el idáig! - emelte fel a díjat a kezében Liam - Köszönjük! - visszaadta a mikrofont a műsorvezetőnek és visszajöttek.
- Eljönnél velem két pohár pezsgőért? - nyújtotta a kezét. Egyszerűen megráztam a fejem. - Aurora, mi a baj? - guggolt le a székemhez. - Mégis mit csináltam? - "Hogy mit csináltál?? Hogy mit csináltál?? Jól figyelj rám, Harry! Csupán csak annyit csináltál, hogy szórakoztál velem, én beléd estem, elhívtál, hogy menjünk együtt a díjátadóra, de csak azért, hogy ne keljen egyedül lenned, és közlöd velem, hogy nincs közöttünk semmi! Dögöljél meg, Harry Styles!" - kiabáltam magamba. - Hogy mit csináltál? - suttogtam idegesen - Csupán csak elrontottál mindent! Mindent! - már felemeltem a hangom, mire a fotósok és a sajtósok felénk fordultak, úgyhogy gyorsan lenyeltem a szavaim. A fotósok mentettek meg Harry válaszától is, mert miután mindenki ránk kezdett figyelni visszaült mellém, én pedig Danival kezdtem társalogni teljesen hétköznapi témákról. Például, hogy mit evett reggelire (tükörtojás+piritós) vagy, hogy milyen fogkrémet használ (colgate) és hasonlók.

***

 - Nem kérek többet. Ezeket se szabadott volna. - mosolyogtam Danire aki a következő pohár pezsgőt akarta nekem tölteni. Nem rég jöttünk át a díjátadóról az afterpartyra. Igazság szerint szívesebben mentem volna haza, de végül Dani és Tina addig győzködött, amíg azt nem mondtam, hogy maradok. Még józan vagyok és szeretnék is az maradni. Talán 2 pohár alkoholos italt ittam. Soha nem voltam nagyon oda az alkohol ért és hivatalosan még kiskorú vagyok, hiába lépek a felnőtt korba 2 hét múlva. - Megyünk táncolni? - néztem Danielle-re. - Naná, csak ezt megiszom - húzta meg a kis vodkás kupicát. Felálltunk és a táncparkettre mentünk táncolni. A zene elöntötte a testem. Ritmusra mozogtam a saját tánc mozdulataimmal. Hogy én mennyit táncoltam az Árvaházban. Belegondolni nem merek. Alexék gyakran "táncos bandatag"-nak hívtak. Ez olyan "számunkra poén" poén volt. Utáltam, mikor így hívtak. Az agyamra ment. Nem tudom meddig táncoltam, de éreztem, hogy már leizzadtam, mikor egy lassú szám kezdődött el. Danielle-t azonnal felkérték, úgyhogy én már a helyemre indultam volna vissza, mikor megállítottak.

- Felkérhetem? – mosolyodott el a srác. Valami irtó aranyos mosolya volt. Rövid fekete haját felzselézte.
- Aha – nyomtam a kezem a kezébe. Egy pillanat alatt magához húzott, és vezetni kezdett. Valahogy könnyedén tudtam lépkedni utána. Jobban vezetett, mint Harry. Gyorsan és lazán tudtam táncolni, és nagyon tetszett.
- Nagyon jól táncolsz – mosolygott hízelgőn.
- Köszönöm. Csak jól vezetsz – vontam meg a vállam.
- Ó, köszönöm – mosolyodott el. Azt hiszem beakadt a lemez. Ennyi köszönöm-öt fél perc alatt.
- Elrabolhatom? – nézett a srácra Harry.
- Ha még láthatom – nézett rám, mire bólintva mosolyogtam. A srác elengedett és átadott Harrynek.
- Ez mi volt? – néztem rá dühösen.
- Csak szeretnék táncolni veled – vonta meg a vállát, miközben magához húzott.
- És mi van akkor, ha én meg nem? – egy kicsit arrébb toltam magamtól. Jobban nem tudtam Harry nagyon erősen húzott magához.
- Aurora, mivel bántottalak meg? – nézett rám.
- Harry, én… én – motyogtam – csak… - motyogtam mindent össze-vissza.
- Mindegy, nagyon sajnálom. Nem akartalak semmivel sem megbántani. Akármit is tettem nem szándékos volt. – tekintete bocsánatkérően nézett az enyémbe. Elmosolyodtam.
- Rád nem lehet haragudni – nevettem fel, és hozzá bújtam. A mellkasára hajtottam fejem. Harry jóval magasabb volt nálam. Ez is tetszik benne. Rá tényleg nem lehet haragudni. Ahhoz túl aranyos meg minden. Túl nagy szíve van. Csak én nem férek bele úgy. Ebben a pillanatban Harry felemelte a fejem és… Nem akarom elhinni, hogy mit csinált. Tuti, hogy megint álmodom. De nem álmodhatom, most nincs az a szürkés köd. Harry megcsókolt. Harry Styles megcsókolt. Pontosabban csókol, és próbál ösztönözni, hogy adjam vissza. Az ajka szinte falta az enyém, én pedig ösztönösen cselekedtem. Visszacsókoltam. Még életemben nem csináltam ilyet, de iszonyatosan tetszik. Csak arra tudtam gondolni, hogy "ahw" meg "méééég". Aztán olyat suttogott a számba, amit talán soha nem fogok tudni, felfogni. - Szeretlek Ro.

20. Chapter ~ Meghívás

Sziasztok! Éééééés itt az utolsó rész. :( Ezután már csak egy epilógus lesz, és THE END. A 10.000 megtekintés nem igazán akar összejönni, pedig nagyon vártam rá. De nem lehetek elégedetlen. Van egy csomó feliratkozóm és nagyon sokan olvastátok a részeket. Szóval köszönöm. Nagyon köszönöm. Ja, és külön köszönöm Westyke-nek és Justagirl-nek a komiját az előző részhez. Kicsit  bántott, hogy olyan keveset komiztatok, mert érdekel a véleményetek... :)

u.i.: Minden bloggernek nagyon fontos. !!! KATT IDE !!!

Nekem fontos lenne: A blogra

!!!! ITT !!!!

tudtok újra feliratkozni.

With Tina

Pár óra múlva Christina-val - az unokatesómmal - beszélgettem a nappaliba. Nagyon megkedveltem. Annyira aranyos.

- Szóval balettozol - raktároztam el.

- Aha - bólintott - Lassan már 7 éve - mosolygott.

- Wáó. - néztem rá elismerően.

- Figyi, én szó szerint utálom ezt a nappalit. Nem akarunk elmenni valahova?

- De - keltem fel - Viszont nekem haza kell érnem 7-re.

- Oké. Akkor gyere. - indultunk meg kifele - Pamela, elraboltam Ro-t! Már nem jön vissza!

- Várjatok - kiabált vissza, és pár perc múlva fent termett egy félig megevett almával a kezében - Csak el akartam köszönni - ölelt meg mosolyogva - Szeretlek

- Én is - öleltem vissza

- És vigyázz magadra! Ha azok a srácok...

- Anya! - sóhajtottam - Ők aranyosak, és megbízhatók. Nem lesz semmi - ráztam a fejem

- De ha mégis, akkor Simon... - motyogta, mire felnevettem.

- Nem lesz semmi bajság - mosolyogtam - Na, szia.

- Szia Pam - intett Tina is.

- Sziasztok.

Mikor kiléptünk a kapun, ez által kikerültünk anya hallástávolságából, Tina rám mászott.

- Milyen fiúk? Helyesek? - támadott le azonnal.

- Két szó: One Direction - mutattam fel a mutató és a középső ujjam

- Mi?! Mi van velük? - értetlenkedett.

- Ne legyél már ennyire hülye. A One Direction fiúk a fiúk - vontam meg a vállam.

- úristen - nyögte ki nehezen, miközben leült a járda közepére.

- Tina, te mégis mi a szart csinálsz? Kelj már fel! - próbáltam felhúzni.

Á, csak kicsit nézhetünk ki hülyén. Az emberek elég furán bámultak ránk. - Tina! Kelj már fel! - ezúttal sikerült felhúznom.

- Te a One Direction-nel mész bulizni? - sétált tovább, de furán, meglepetten bámult előre. Csak is előre.

- Igen. De...de jól vagy? - aggodalmaskodtam.

- Muszáj bemutatnod nekik. Hallod? Kötelező!

- Oké - nevetek - Esetleg jössz velünk? - hívtam meg. A srácok biztosan kedvelni fogják. Rendes és aranyos lány.

- Komolyan? Mehetek? - vigyorgott boldogan.

- Persze. Mért ne? - mosolyogtam

- Akkor muszáj elmennünk ruhát venni - jelentette ki. Aztán csak azt vettem észre, hogy egy Zara ruhát nézegettek magamon.

- Ehhez mit szólsz? - jöttem ki a fülkéből és Tinára mosolyogtam. Tetszett ez a ruha.

- Túl hosszú - legyint. Kérdőn néztem rá.

- Tina, ha ennél rövidebb lenne, kinn lenne az egész combom.

- Ro, babám, látod te a lábaidat? Ezeket mutogatni kell, virágszálam. Mondjuk... - nézelődött - ezzel - vett elő egy sötétkék mini ruhát. Szép volt, és jól is állt. Bár idegesített, hogy olyan rövid, de végül megvettük.

Aztán Tinának kerestünk valamit. Felhúzott 60 ruhát mire megtaláltuk azt, amit kell. 2 részes fekete mini ruha egy hatalmas masnival az elején. Tökéletesen festett benne.

Liamék kicsit késve 8 óra 16 perckor a garázs elé gurultak, és dudáltak egyet, jelezve "siessünk, mert lemaradunk a buli elejéről, vagyis mindenről".

Ezért sietve rontottunk ki a házból a ruhánkba, vigyorogva, Danielle ajándékával a kezünkbe, amit még délután vettünk. Tina egy pillanatra lefagyott.

- Bírni fognak - vigyorogtam rá és behúztam a kocsiba.

- Mehetünk - ugrottam a kocsiba, mire Louis - a sofőr - padlógázzal elhajtott a helyszín felé, aztán pirosat kaptunk. De a mi drága Louisunk úgy döntött "jobb a szavályokat megszegve közlekedni" így nemes egyszerűséggel áthajtott rajta.

- Szóval Tina... - kapaszkodott Niall erősen az ülésbe - Szép név - dicsérte meg, de az idilli pillanatot elrontotta azzal, hogy odakiabált Louisnak - Vezess már rendesen!

- Köszönöm - pirult el.

A kocsiban a srácok valamennyire megismerték Tinát, egy csomót kérdezgettek róla, és szerintem meg is kedvelték.

A buliban Liam azonnal Daniellehez húzott minket, hogy bemutasson neki. Én azonnal megkedveltem őt is, és Eleanort is, aki pedig Louis barátnője.

- Boldog szülinapot! - adtam oda vigyorogva Danielle-nek az ajándékát. Egy zenedobozt és egy bögrét adtam neki. A bögrén az "I <3 OND DIRECTION" állt. Nem ismertem Dani-t eddig, de azért nagyon remélem, hogy tetszeni fog neki - Remélem tetszeni fog.

- Biztosan - vette át és megölelt - A srácok sokat meséltek ám rólad. Úgyhogy örülök, hogy személyesen is megismerhetlek - mosolygott.

- Én is - mosolyodtam el. Időközben Tina eltűnt mellőlem, Eleanorral beszélgetett.

Danielle-lel ezután egy csomót beszélgettünk. Mesélt arról, hogy mennyire szerette táncolni, hogy a közel jövőbe is lesz egy fellépése és, hogy örülne, ha elmennék. Elmesélte, hogy az x-faktorban találkozott Liammel, és, hogy azonnal megkedvelte. Elmondta, hogy idősebb Liamnél, amin tényleg meglepődtem.

- Nem tudtam, hogy ez a 23. születésnapod! - néztem rá meglepődve.

- Pedig az - mosolygott

- Sokkal fiatalabbnak tűnsz. Azt hittem egy idős vagy velem - néztem rá még mindig meglepődve. Aztán rám került a sor és én kezdtem el mesélni. Elmondtam, hogy Árvaházban nőttem fel. Elmeséltem, hogy hogyan talált rám Margaret, hogy mennyire izgultam mikor először találkoztam Simonnal. Hogy milyen aranyosak voltak velem Liamék. Hogy mindig mellettem álltak.

Beszélgetés közben sokat ittunk. Én először csak kólát, aztán Dani bíztatására ittam egy kis vodkát, meg koktélokat.

Harry jött oda hozzám.

- Nem akarsz táncolni? - vigyorgott le rám felhúzott szemöldökkel. A szívem azt hiszem kihagyott egy ütést, és a torkomban dobogott, a hasamban lepkék jelentek meg és azt hittem most hányok rá Harryre.

- Oké. Menjünk - ugrottam fel. Én magam is meglepődtem milyen könnyen feltudtam pattanni, ahhoz képest ahogy éreztem magam. Küldtem az agyamnak a jeleket, hogy nyugodjon le a testem, és ne izguljak már Harryn.

De amint elkezdtem táncolni, teljesen kikapcsoltam. Csak a zenére koncentráltam, és néha Harryre is rápillantottam, hogy vele egy ritmusban táncoljak. A zene nem tartott sokáig. Valószínűleg a végére érhetünk oda. Ellie Goulding - Your Song c. száma indult el. Imádom ezt a számot.

Harry kissé ügyetlenül magához húzott, a derekamra rakta a kezét, és idegesen, de mégis mosolyogva nézett a szemeimbe. A gyomromba a lepkék egyre gyorsabban kezdtek repdesni, a szívem dobogása hangosabbá és gyorsabbá vált. Rettegtem tőle, hogy meghallja a szívem dobogását, vagy legalább megérzi. Nem akartam, hogy tudja milyen hatással van rám.

- Harry... én nem tudok lassúzni - ráztam meg a fejem. Tényleg, nem tudtam. Emellett azt se akartam, hogy hallja a szívem dobogását.
- Csak hagyd, hogy vezesselek - húzott közelebb magához. Nem akartam megbántani, és igazából ínyemre is volt a közelsége, úgyhogy a nyaka köré fontam a karom, mire elmosolyodott.
- Mi az? - néztem rá, és már én is mosolyogtam.
- Gyönyörűek a szemeid. - éreztem, hogy elpirulok. Azt hiszem, ennek nem lesz jó vége. De nem érdekel. Hisz csak táncolunk. És a tánc az jó.
- Köszönöm - motyogom szégyenlősen.
- Tudod, azon gondoltam... - kezdte, de közben végig táncoltunk -, hogy nincs-e kedved eljönni velem a holnapi díjátadóra? Velem.

19. Chapter - Anyu

Hejhó!
Szóval itt egy új rész :D Húú, elég hosszú lett (5 oldal, 2002 szó - és még tudtam volna írni -), remélem tetszeni fog, sokat dolgoztam vele (ezért nem volt rész már kedden) Skacok, csak annyit szeretnék mondani a rész előtt, hogy a résznek megváltozott a címe (eredetileg Carol volt) és, hogy ezen kívűl még egyetlen egy rész lesz, meg egy epilógus és vége. Viiiiiiiiiszont, ha összejön az epilógusig a 10.000 megtekintés (oldalt mindig látjátok, hogy az adott pillanatban merre jár a megtekintések száma) akkor lesz egy bigbigbigbigbigbig meglepim :DD Szóval... hajrá olvasók! A következő résszel pedig próbálok igyekezni egy kisebb-nagyobb részt már megírtam belőle (a 19-est, a 20-ast és az epilógust össze-vissza írtam, egyszer ide geyszer oda xd)
Na, nem riszázok, olvassatok :))

Válasz helyett megnyalta az arcom.

- Nyalánk? - néztem rá furán - Biztosan nem - ráztam a fejem hevesen. - Gyerünk már, kell valami név. - gondolkoztam tovább, miközben fürdettem a vakarcsot. Lépéseket hallottam a lépcső felől. Valószínűleg Simon jön rákukkantani.

- Carol?- szólalt meg mögöttem Simon. Észre se vettem, hogy már be is jött - Már ha kislány - guggolt mellém.

- Szóval akkor maradhat? - vigyorogtam

- Ez a pillecukor? Mért ne maradhatna? - mosolygott.

- Carol, drágám, maradhatsz! - emeltem fel Carolt vigyorogva, Simon elnevette magát.

- Persze, hogy maradhat - simogatta meg Carol fejét, majd felállt, megpuszilta a fejem és kiment. Én kicsit furán néztem utána, majd kivettem egy törölközőt a szekrényből és megtörölgettem vele Carolt. Majd elengedtem, hogy szabadon szaladgálhasson. Szokja csak az új környezetet.

Egyenesen a konyhába mentem. Elfáradtam, már csak aludni akartam, de üres gyomorral - számomra legalábbis - lehetetlen.

Szóval egy gyors mozdulattal kinyitottam a hűtőt, és a lehetőségeimet kezdtem méricskélni: sonkás szenya, mayonnaise-hal, hamburger.

És mint hű amerikai - Simon tudtom szerint amerikai, vagyis én is az vagyok - a hamburger mellett döntöttem. Mosolyogva vettem ki a hűtőből, majd becsaptam a hűtő ajtót, és Simonnal találtam szembe magam.

- Amerikai vagy, ugye? - jött ki belőlem hirtelen. Simon, vagyis apu - ehhez valószínűleg soha nem fogok hozzászokni - elröhögte magát.

- Aha, úgyhogy kérek én is - bólogatott éhesen, a hamburgerre mutatva.

- Persze - nevettem és kivettem neki is egyet a hűtőből, és a kezébe nyomtam. Majd mindketten leültünk.

- Mi van közted és Harry között? - kérdezte apu a hamburgerét nézve. A kérdés nem kicsit meglepett  a szívem meg idiótán kalimpálni kezdett, és a testemet furcsa, forró bizsergés járta át.

- Mi lenne? - hajoltam a hamburgerembe.

- Ah, ne játszd már a fejed. Csak mond meg kerek perec, érzel iránta szerelmet, vagy nem? - furcsán néztem rá. Zavart a hangsúlya.

- Azt se tudom mit jelent az, ha valaki szerelmes. Honnan tudnám? - ráztam a fejem kissé idegesen.

- Sajnálom, csak... kicsit... Na, jó, térjünk vissza a beszélgetés vidám formájához. Sajnálom. - motyogta, aztán elmosolyodott - Azért kérdeztem, mert szerintem szerelmes vagy. Nem vágysz arra, hogy Harry... - kezdett bele Simon, én meg már fülig pirultam, amikor, mint az emlegetett szamár, belépett. A szívem meg még idétlenebbül kezdett kalapálni, és a bizsergés is felerősödött, és mintha ezer meg ezer lepke száguldozna a gyomromba. Majd erősen Simon lábába rúgtam, hogy elhallgasson.

- áuu - motyogta - Hát te? - nézett vigyorogva Apu Harryre.

- Megint itt hagytam a mobilom - sóhajtott és körül nézett a konyhába. - Nem látattok?

- Nem - vontam meg a vállam, és furán néztem apura, mert egyre gyorsabban ette a hamburgerét - Te mégis... - ráncoltam a szemöldököm, mikor az utolsó falatot tömte be, és azt a falatot nem épp nevezném kicsinek.

- Mentem aludni. Majd zárj be. Jó éjt! Harry, ha megvan a telód tűnés haza - mondta teli szájjal és már el is tűnt. Szuper. Hármasban Harryvel és a szeretett lepkéimmel.

- Ez mi volt? - röhögött, én pedig mosolyogva megvontam a vállam és a kajámra koncentráltam, míg Harry a telefonját kereste. Aztán ásított egyet, és kinyújtózkodott, ahogy felállt az asztal mellől - az asztal alatt kereste a mobilját, bár nem tudom hogyan kerülhetett volna oda - nekem meg félreakadt a torkomon a paradicsom. Úristen. Az a felsőtest - csak úgy megjegyzem valami feszülős fekete felsőt viselt, ami káprázatosan állt rajta -.

Aztán köhögni kezdtem, és próbáltam lenyelni a paradicsomot. Hülye paradicsom.

- Jól vagy? - nézett rám furán és odasietett hozzám.

- Persze, persze, csak félrenyeltem - motyogtam, és éreztem, hogy elpirosodom. Harry elmosolyodott, én pedig próbáltam az utolsó pár falat hamburgerre figyelni Harry helyett.

- Utálom ezt a telefont - sóhajtotta, és kiment a konyhából.

Kissé szomorúan - talán túl szomorúan is - figyeltem, ahogy kiment, majd megettem az utolsó pár falatot, és elmentem letusolni, amikor kijöttem, az ajtómon kopogtattak.

- Gyere - mondtam, miközben az ágyra másztam Carolhoz.

- Csak én vagyok - nyitotta Harry résnyire az ajtót, majd suttogva folytatta - megvan a mobilom - vette elő - csak szólni akartam, hogy elmentem. Bezárnád utánam az ajtót? - mosolygott halványan.

- Persze - suttogtam vissza és feltápászkodtam, majd kikísértem és visszafészkeltem magamat az ágyba Carol mellé.

***

- Komolyan? - örvendeztem Liamnek. Pár perce hívott, hogy este mennek megint valami buliba, és kérte, hogy menjek velük, én meg alig akartam elhinni, hogy végre mehetek.

- Persze - nevetett. Lehet, kicsit vicces volt, ahogy bele éltem magam, de hát na... Mégis csak most megyek először legálisan buliba.

- Ez az! - vigyorogtam - És akkor eljöttök értem? - kérdeztem.

- Aha

- Oki. Akkor hányra legyek kész?

- Louis, hányra legyen kész Ro?- szólt a háttérben álló Louisnak - Louis azt mondja 8-ra.

- Oké. Köszi. Csókoltatom a srácokat. - vigyorogtam, 

- Oké. Szia - nyomta ki a telefont, én pedig szélsebességgel apuhoz kezdtem rohanni.

- Apa! - kiabáltam a lépcsőn lefelé rohanva. Egy pillanatra hátrahőköltem. Soha nem hívtam még senkit apának. Simont is csak most hívtam először, legalábbis hangosan. Igazából melegséggel tölt el ez a szó, és a kezdeti nehézségek ellenére Simon igazán nagy arc apa. Emlékszem, mikor először találkoztam vele. Azt hittem, hogy ott helybe meg fog ölni, de nem. Ő is ugyanolyan rendes, mint Mag. Csak azt sajnálom, hogy Mrs. Montgomery helyett nem Mag az anyukám. Milyen boldog család is lehetnénk.

Idővel megtaláltam apát. - Figyi, Liam barátnőjének, Danielle-nek lesz szülinapi bulija, ééééés Liamék elhívtak, szóvaaal... - a kezemet babrálva könyörögtem - szeretnék elmenni. Még soha nem voltam legálisan buliba, és Liamék amúgy is ott lesznek, vigyáznak rám, és nagyon szeretnék elmenni. - könyörögtem tovább elnyújtva a magánhangzókat.

- Aurora... - kezdte, de én közbe vágtam. Nem akarom, hogy elkezdje a "most nem" "igen, persze, Liamékben nem lehet bízni, ha buliban, vannak" stb. szövegeit

- Kérlek - nyújtottam továbbra is a magánhangzókat és boci szemmel, nagyokat pislogva néztem rá - Nagyon szépen kérlek

- Jó leszel?

- Naná - vágtam rá, mire apu felhúzott szemöldökkel nézett rám - Na, jó, megpróbálom kerülni a balhét - nevettem

- Te azt mindig vonzod - rázta a fejét vigyorogva - Elmehetsz, de legkésőbb 2-kor itthon.

- Te vagy a legjobb - öleltem meg.

- Ja, tudom - nevetett - Amúgy nekem is beszélnem kell veled. - motyogta mikor elengedett.

- Bajság van? - néztem rá zavartan.

- Elkéne menned, megismerni anyukádat és a családod azon részét. - motyogta félénken mosolyogva. Egy ideig hezitáltam, aztán rájöttem, hogy igaza van. Meg azzal, hogy eltolom magamtól, az ég adta egy világon semmit nem javítok a helyzeten. Ha viszont folytatom ahogy eddig lehet, még rontok is, szóval...

- Legyen - vontam meg a vállam - Elviszel? Elmennék most.

- Persze - mosolygott - Gyere - vette ki a kocsi kulcsot a zsebéből.

- Carol! - kiabáltam. Természetesen nem hagytam otthon.

***

- Ülj le, aranyoskám! - nyomott a kanapéra a vörös boszorka, akarom mondani a nagymamám. Igazság szerint még most se igazán szimpatizálok vele, hiába a nagyim. - Anyukád mindjárt jön - mosolygott idétlenül - Kérsz valamit? - kérdezte, én pedig egyszerűen csak megráztam a fejem és az asztalra raktam a lábam - Ööö - motyogta mikor észrevette a lábaimat. Szemlátomást nem tetszett neki, hogy hol van a lábam csak én ezt épp leszartam. Az ujjaimmal a párnám - amelyiken feküdtem, vagy mi -  csücskét piszkálgattam, pöckölgettem.

A vörös boszorka eltűnt és körülbelül egy velem egy idős hosszú szőke hajú lány táncikált ki az egyik ajtó mögül fehér ballett ruhában.

- Hahi - intettem félénken, mire a lány gondolom megijedt és a falnak csapódott a nagy pörgésbe. - Öhm, jól vagy? - hajoltam előre, hogy jobban lássak.

- Persze - motyogta a fejét fogva. Felállt, majd a kezét nyújtotta - Christina Montgomery.

- Aurora Cowell - ráztam meg a kezét mosollyal az arcomon

- A rég elveszett lányom - jelentette be Pamela miközben hirtelen mellettem termett. Még a vér is megállt a testemben, mikor meghallottam a hangját.

- Elveszett? Elhagytál! - háborodtam fel azonnal.

- Aurora... - motyogta. Felpofozhatom? Most komolyan, fel akarom pofozni.

- Akkor én szerintem megyek is - sóhajtotta Christina, és kiment a nappaliból, én pedig visszaültem a helyemre. Pamela mellém telepedett.

- Elmondhatom, hogy igazából hogyan történt? - nézett rám, de én végig egyenesen a padlót néztem.

Megforgattam a szemem és unottan bólintottam - Szóval Simon már a dolgok nagy részét elmondta, szóval, ugye, terhes lettem veled, a szüleim - a nappaliban lévő egyik fényképre mutatott, ahol a vörös boszorka és egy ősz hajú emberke vigyorogott - kitagadtak mikor megtudták. Egyszerűen nem akarták elviselni. Akkor még nem Londonban laktunk, csak Simon lakott itt, én meg idejártam gimibe. Akkor végeztem pont ki a gimnáziumot. Ők úgy hitték, hogy nem lesz semmi baja senkinek, mivel majd Simon vigyázz ránk. De nekem nem volt képem Simon elé állni, így aztán az utcán sétálgattam. Ételt, italt keresve, terhesen, a téli fagyban, pár ruhával a kezemben. Nagyon aggódtam érted. Párszor megfordult a fejembe, hogy talán az lenne a legjobb számodra, ha inkább még születésed előtt elvetéllek, csak, hogy nehogy nagy fagyba, szegénységbe szüless. De ezt az abszurd ötletet azonnal el is vetettem. Jó párszor elmentem Simonhoz is, hogy szóljak neki, de végül nem volt soha elég bátorságom hozzá, és amikor egyik nap megláttam Margarettel... Nem mentem oda többé. Úgy döntöttem mindent, tényleg mindent megteszek, hogy megmentselek, hogy megszülessél, és biztonságos kezekbe adhassalak. Mindenhonnan szedtem és kéregettem takarókat, pulcsikat, ruhákat, amikkel betakarhatom a hasam, hogy védhessen. Próbáltam a legfinomabb ételeket enni, hogy jól lakjál. Azért, hogy egészséges lehess. Aztán megszülettél, koraszülöttként. Azon az éjjelen, amikor megszülettél egy asszony fogadott a házába, Anne-nek hívták. Ennyire emlékszem. Meg, hogy volt egy szép kislánya és egy kisfia, és arra is emlékszem, hogy irigykedve néztem a családját. Neki volt családja, volt háza, volt élelme, volt munkája, és nem sokkal volt idősebb nálam. - hallottam, ahogy szipogott. Egy pillanatra odanéztem, folyamatosan potyogtak a könnyei, mire nekem is megteltek a szemeim könnyel. Elkaptam a fejem, és a padlót bámultam ugyanúgy, próbálva visszatartani a könnyeim. - Tel is tele volt szeretettel. Párszor megfordult a fejemben, hogy nála hagylak, de aztán... Nem bírtalak elengedni. Ő segített világra hozni, és meg se tudtam neki rendesen köszönni.  Másnap reggel, pár ruhával indultunk most már együtt az utcáknak. A kezemben tartottalak, jó szorosan. Attól rettegtem, hogyha elengedlek eltűnsz. A nagy boldogtalanságom ellenére mosolyognom kellett. Te tartottál életben, Zoe... Mármint Aurora, bocsi - javította ki magát - Csak néztelek és a mosoly egyre nagyobb lett az arcomon. Altatókat énekeltem neked, meséket meséltem. Emlékszem, az egyik éneken mindig elaludtál. Azonnal. - anyu énekelni kezdett - Twinkle, twinkle little star, how I wonder what you are. Up above the world so high, like a diamond in the sky. Twinkle, twinkle little star, how I wonder what you are! When the blazing sun is gone, when he nothing shines upon. Then you show you little light, twinkle, twinkle, all the night. - ekkor eltört a mécses, sírni kezdtem. Annyira ismerős, az emlékezetem legmélyén még mindig ég a dal. - Cssss - simogatta meg a hátam,   és óvatosan magához húzott. Egy ideig csöndbe hallgattuk egymás szipogását, aztán folytatta - Több hétig hordozgatallak a karomban, aztán megfáztál, és akkor rájöttem, hogy nem lehetek önző. Nem csinálhattom ezt tovább, nem tarthatlak magam mellett akármennyire is szeretném. Meg kell, hogy védjelek. Anyai kötelezettségem. Már hajnalodott, amikor épp egy Árvaház előtt mentem el. Kénytelen voltam. - sírt fel - kénytelen voltalak ott hagyni. Ez volt életem legnehezebb döntése, de kénytelen voltam. Leraktalak az ajtó elé egy kosárba, és egy csomószor kopogtam és csengettem, hogy észrevegyenek és elrohantam. Napokkal később egy szemetes tetején ébredtem, és nem emlékesztem semmire. Amikor becsuktam a szemem csak téged láttalak az Árvaház előtt a kosárban. Az arcodat, de az Árvaházra nem emlékeztem. Egyszerűen kiesett minden az emlékezetemből. Csak rád emlékeztem, és az altatóra, meg Anne-re és a kát szép gyerekére. Ennyi maradt meg az egészből. Te, az altató, és Anne. - mosolyodott el - Annyira sajnálom, Zo... Aurora. Hibáztam, és elrontottam az életed, de szeretném pótolni az időket. Azokat az időket, amiket egymás nélkül töltöttünk. Meg tudsz nekem bocsátani?

18. Chapter ~ Én? A lánya?

Halihó! :D

Itt egy új rész. Ami... ami ilyen lett xd Nem tudom mennyire fog tetszeni... Vagy hogy egyáltalán tetszeni fog-e... D e nagyon remélem, hogy igen. 

JÓ OLVASÁST! 

- Nem! Csak Simon mondhatja el! - erősködött Niall. Hát, ezt nem hiszem el! Nem baj, nem fogom abbahagyni! Akkor kiszedem Simonból, de most!

Gyorsan felpattantam és kifelé vettem az irányt. A fiúktól már csak annyit hallottam, hogy: "Simon kifog nyírni minket!" De már nem foglalkoztam vele.

Épp kiléptem volna az ajtón, de az ajtót sikeresen Simonra nyitottam.

- Ú, bocsi - húztam vissza az ajtót, majd Simon nyitotta ki újra az orrát fogva.

- Nem gond. - motyogta az orrát dörzsölve, mire nekem el kellett röhögnöm magam. - Nem röhög. Együtt érez. - nevetett ő is - El is törheted volna az orrom.

- De nem törtem - nevettem tovább.

- Pimasz vagy - nevette el magát

- Előfordul - vontam meg a vállam

- Hova készültél? - mosolyodott el, és még egyszer megdörözsölte az orrát, aztán elindult befelé, én pedig követtem.

- Hozzád. Beszélnünk kell, Simon! Mármint Mr. Cowell. - motyogtam.

- Simon - jelentette ki, én pedig egy aprót bólintottam - Mondjad - mosolygott.

- A srácok azt mondták, hogy mondanod kell valamit. - böktem a fejemmel a kanapé felé, ahol eddig a srácok tartózkodtak, de mostanra teljesen felszívódtak. Simon nagyot sóhajtva a fejét rázta.

- Szeretem mikor a srácok beleszólnak a dolgokba - rázta a fejét fáradtan. - Nem napolhatnánk el ezt a beszélgetést? Míg rá jövök pontosan mit is mondjak - motyogta.

- Nem! - vágtam rá azonnal - Így is tisztára izgulok, és nagyon úgy tűnik, hogy nem valami jó hír - motyogtam izgulva. Tényleg izgultam, sőt. Nagyon izgultam. Halványlila gőzöm nem volt arról mit akarhatott mondani Simon, és ha ő akar tőlem valamit, az csakis komoly lehetett.

- Oké - motyogta nagyot sóhajtva - De... nem igazán most akartam elmondani, de ha már így alakult - nyomott le a kanapéra és mellém ült - Nos, ezt elég nehéz elmondani. - motyogta - Sőt, egyenesen lehetetlen úgy elmondani, hogy azon ne akadj ki, de megpróbálom. Szóval, beszéltem édesanyáddal - hirtelen megfagyott bennem a vér. Már megint az anyám. Felsóhajtottam - És kiderült, hogy... Szóval beszéltem vele és fogalmam nincs, hogy de a beszélgetésünk a munkáról, hozzád vándorolt. - kíváncsian néztem rá és az arcát fürkésztem hátha kitudok venni belőle valamit, de csak aggodalmat láttam. Nekem meg a gyomrom mintha valami hullámvasút lett volna, ide-oda cikázott, és azt hittem elhányom magam, annyira izgultam.  - Anyáddal kb. 17 évvel ezelőtt volt egy éjszakai kalandunk. Fiatalok voltunk és túl sokat ittunk - magyarázta. Bennem szinte az ütő is megállt. Ezt most mért mondja el nekem? - és felelőtlennek voltunk. A...anyád terhes lett...veled... Aurora, én vagyok az apád. - Simon akadozva mondta el azt a mondatot ami engem félig megölt. Egy szót nem bírtam kinyögni, az agyam összevissza forgott, a gyomrom is kavargott és nem tudtam mit mondjak. Simon azt akarta elmondani nekem, hogy a lánya vagyok? Én? A lánya? Én? Simon Cowell lánya? Az a Simon Cowell-é, aki nehezen, de befogadott a házába miután megszöktem az Árvaházból? Az a Simon Cowell-é akinek a mostani feleségére úgy gondolok mintha az anyám lenne, de az előző barátnője az anyám? Ez az egész szőrnyen bonyolult, vagyis annyira nem, de... de utálom az életem, mért ilyen? Mért nem születhettem rendes családba? A kezeim remegtek, sőt az egész testem remegett. Még a belső szerveim is mintha mozogtak volna.  - Aurora, könyörgöm szólalj meg! - kért kétségbeesetten.

- Azt akarja mondani, hogy a lánya vagyok? - suttogtam még mindig sokkolódva. Simon bólintott.

- Ezt az egészet én is csak most tudtam meg - motyogta. - Engem is sokkolt. Csak azt nem értem, hogy mért nem szólt nekem Pamela semmiről. Segíthettem volna, és akkor nem lennél most ebben a helyzetben. Boldogan nőhettél volna fel!

- Pamela cseszte el az egész életem, szóval erről nem igazán kell beszélni. Elmentem. Muszáj, kiszellőztetnem a fejem - motyogtam, aztán felkeltem és kiszaladtam az utcára és... csak futottam. A szél lebegtette a hajam, a szél hevesen fújt, és vihar felhők gyűltek a fejem felé, de én csak szaladtam és folyton azt kérdezgettem magamtól: "Miért?"

Miért ilyen zavaros az életem? Miért nem lehetek egy átlagos lány? Miért nem lehet rendes családom? Miért kellett törvénytelennek születnem? Miért nem lehet boldog életem?

- Istenem, miért? - túrtam a hajamba idegesen, és mit sem érdekelve, hogy az utca tele van emberekkel akik engem bámulnak az egyik ház falának dőlve lecsúsztam a földre. A kezemmel többször átszántottam a hajamon. Messzebbről mennydörgés hallatszott, mire ijedten összébb húztam magam. 'Szuper jön a vihar.' - motyogtam magamba. Egy koszos, ázott kutya mászott mellém. Teljesen koszos volt, és biztosan nagyon fáradt is. Valószínűleg hasonlóan nézhettem ki én is. Megfogtam és magamhoz fogtam.

- Hogy hívnak édes? - néztem fájdalmasan mosolyogva a kutyusra, aztán a nyakán kerestem valami nyakörvet vagy valamit, amivel beazonosíthattam volna, de nem volt rajta semmi. Nem tudom ki-é lehetett, de nagyon elhanyagolhatta. A fehér szőre, most feketén lucskosan, büdösen lógott rajta. Megnyalta az arcom, mire nevetve összerándultam. Ebben a pillanatban döntöttem el, hogy hazaviszem magammal, és meg is tartom. Ez a szegény kutyus, magamra emlékeztem mikor az utcán kóboroltam. Óvatosan felkeltem, és a karomba vettem, a hónom alá és a kezemmel a fenekénél alátámasztottam, és hazafele indultam. Biztosan nagyon fognak örülni nekem Simonék, vagyis Apuék. Már csak a gondolattól is lepkék ezre szállta meg a gyomrom.

***

- Mi ez a tócsa itt? - kiabált Margaret.

- Bocsi. Mi voltunk. - jöttem elő a fürdőből. Idővel hazaértem a kutyussal, és becaplattunk a fürdőbe, hogy megmoshassam. Nem sokáig jutottunk, még csak épp, hogy beraktam a kádba. - Majd felmosok.

- Hogy érted, hogy mi? - nézett rám furán Mag.

- Gyere - hívtam a  kezemmel is Margaretet a fürdőbe. Ő homlok ráncolva jött beljebb, és mikor meglátta a kis vakarcsot kidülledtek a szemei.
- Ez meg mi? – mutatott a kutyára. Ójajj.
- Nem mi hanem ki, és egy drága kiskutya. Az utcán találtam össze-vissza kóborolt pont, mint én mielőtt rám találtál volna. Nem volt szívem ott hagyni. – hadartam – Margaret, hadd maradhasson itt – néztem rá kiskutya szemekkel, a vakarcs barátkozóan ugatni kezdett.
- Aurora, én nem is tudom. Egy kutya nem kis felelősség. Etetni kell, meg itatni. Fürdetni, sétáltatni. Olyan mintha gyereked lenne. – rázta a fejét.
- Kérlek szépen, Margaret! – ráncigaltam a kezét, mint egy kisgyerek.
- Megbeszélem Simonnal. Addig fürdesd meg – mosolyodott el. Vigyorogva láttam neki a fürdetésnek.
- Hallod ezt pajti? – vigyorogtam - Maradhatsz! – felemeltem és megpusziltam a fejét, de rögtön meg is bántam. Tiszta lucskos volt. – Fúúj – prüszköltem.
- Még nem mondtam, hogy maradhat – ment ki nevetve Margaret a fürdőből.
- De már majdnem – kiabáltam vissza, és fürdetni kezdtem a prücsköt.
- Mi legyen a neved? – bámultam a kutyára fürdetés közben.